Miért álmodozna egy vörös foltos arcról

Komiszság, hogy az orvos egy tál ételért - talán éppen egy tál lencséért - otthagyja az állását, leveti az orvosi fehér kötényét, és földre dobja az operatőr kését, mint déli harangkondításra merőkanalát a lusta kőműves. Már csak az orvosi etikánál fogva is. Másutt a matéria tégla meg habarcs.

De itt az anyag csont, hús, ideg és vér. Sikoltó, könnyező és vérző anyagával nem bánhat oly felelőtlenül könnyen, mint más mesterember a fával, a vassal vagy a kereskedő a portékájával. Minden nyárspolgár meg van elégedve ezzel a filozófiával, a szíve összeszorul, torka érzelgős könnyeket nyel, mert a nyárspolgár mindig elérzékenyül a saját zsebén, és rendkívül szentimentális tud lenni más rovására.

Mi azonban - tisztelettel - különvéleményt jelentünk be. Most télidőn, mikor a szegény ember cipője kását kér, és a meztelen lábujja kifityeg a cipőjéből, melyik vándorlegény vagy csavargó mer benyitni egy nagy cipőüzletbe, hogy a nyomorára hivatkozva, a rongyos cipőjét mutogatva - pénz nélkül - jó meleg lábbelit kérjen?

Ilyen bizarr ötlete senkinek se támad. Társadalmunk az addsza-nesze elvére van felépítve. Nagyon jól tudjuk, hogy a cipőért, a kalácsért és a tanácsért fizetni kell. Kényszerűtlen nyitjuk ki az erszényünket a vargának, a péknek, az ügyvédnek, és nem ütközünk meg, hogyha a varga, a pék, az ügyvéd, kevesellve a fizetséget, sztrájkol.

De te, aki fizetsz a vargának, mivelhogy a cipőd rongyos, már dohogsz és lázadozol, hogyha a lábadat kell megfoltozni, s az orvos a műtét árát kéri.

Vajon a vargát tartod nagyobbra az orvosnál, vagy a cipődet becsülöd többre a lábadnál? A tény az, hogy ebben a társadalomban, ahol ki-ki a maga mesterségét folytatja, és ki-ki kucorogva követeli a mestersége díját, az orvost valami avas, romantikus, regényes fénybe állította be, és aki a fájdalommal, a sebekkel, a szenvedéssel foglalkozik, már-már olyanforma színt nyert, mint aki az életen kívül áll, és nem kell hogy számoljon az élet követelményeivel.

Természetesnek tartjuk, hogy az miért álmodozna egy vörös foltos arcról flastromot ragaszt a sebünkre. Mi pedig cserébe érte egy szép, kerekre nyírt frázist ragasztunk az ő sebére.

Doktor úr, nem tudom meghálálni, hogy megmentette az életemet, inkább nem is fizetek önnek.

Ez pesti hála és magyar mondás. Nálunk úgy mennek az orvosi rendelőkbe, mint a színházba.

The Project Gutenberg eBook of Tinta by Dezső Kosztolányi

Mindenki szabadjegyet akar, és mindenki rokoni, baráti összeköttetést keres az orvoshoz. A szívére apellálnak, amely - biztosra veszik - okvetlen meghatódik attól a kórképtől, amelyet naponta ötvenszer lát, a kemény szívű páciensek meg vannak győződve, hogy az orvos szíve vajpuha, mindig csak a szívre gondolnak, a más szívére, mindig csak a gyomrukra gondolnak, a saját gyomrukra, a más gyomrára soha.

Hunyorogva hallgatom a lármát. De nem a seregem szólongat, a suttogásból morajjá erősödő hang nem az ő csatakiáltásuk, nem a kardjaik dobolása a páncélokon. Lenvászon suhog a szélben, de nem az én hímzett angyalaim és liliomaim lobognak, hanem az átkozott angol zászlókat lengeti a diadalmas májusi szellő. Nem a himnuszainkat bömbölik a hangok, hanem halálra szomjazó emberek üvöltenek: az én halálomat szomjazzák.

Most azonban meg vagyunk döbbenve: az orvos éhes, az orvos nem jótékony bűvész és kegyes vajákos, az orvos nem csodatévő, az orvos meg tudja gyógyítani a gyomorhurutot, de a saját korgó gyomrát nem.

A nyárspolgár kiábrándul belőle, mint a vidéki kislány, mikor az operaénekest először látja meg a hosszú szakáll, pajzs és vért nélkül. De, aki komoly és becsületes ember, most érzi az idejét annak, hogy le kell számolni a buta frázisokkal, bele kell edzeni a magyar köztudatba, hogy az orvos munkáját pénzzel kell megbecsülni, az olcsó bérért robotoló orvost megilleti annyi irgalom, mint azt a beteget, akit - bár többet keres nála - a szegénysége címén ingyen kezel.

Különben ne csodálkozzanak azon, hogy a kutyabőrét, a tudományos örökségét eladja, nem is egy tál pecsenyéért, de egy tál zsírtalan lencséért, feltét nélkül.

Tragikomikus helyzet. Az orvos beteg. Páciensek, gyógyítsátok meg! Élet, Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra.

Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet ötezer koronaa briliánsokkal kirakott aranycikláment ezer koronaa gyémánt fülbevalót harmincezer koronaaz orosz boát és a karmantyút húszezer koronaa cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek.

Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között.

Én azóta álmodozom

Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal. A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája.

Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere.

A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, miért álmodozna egy vörös foltos arcról díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan - próbául - belemosolyog a zöld kézitükrébe.

Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út.

Ne szeress, ne szeress

Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre.

Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.

Másként semmi sem érdekes, és említésre kenőcs epével pikkelysömörhöz se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a miért álmodozna egy vörös foltos arcról érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet.

A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig.

Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni.

Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt.

Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy - ez a kettő egy a romantika előtt - csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi.

Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel.

Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.

Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes.

Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek.