Piros domború foltok az arcfotón

Új Művészet augusztus by Új Művészet - Issuu

Nap, homok, tenger

Teljes szövegű keresés Kuncz Aladár: Egy márványdarab Az öreg Demeter Ignác erdők mélyén lakott egy csinos erdészlakban. Az erdészlak egy nagyobb tisztás közepén állt.

hatékony gygyszer pikkelysömörre német lehet szódával kezelni a pikkelysömör

A nagy erdei út felé nézett a ház homlokzata négy kerek, fehér oszlop mögül, melyek a tornác tetejét támasztották. Az oszlopok között korlátos kőlépcsőzet vezetett az ebédlőbe nyíló ajtóhoz.

Kuncz Aladár: Egy márványdarab

Ez az ajtó azonban a nyári estéken, mikor én Náci bácsi mindennapos vendége voltam, rendszerint nyitva állott. Az ember sokáig jött a hosszú erdei út csendjében az öreg fák ideges lombozatának suttogása, egy-egy madár kiáltása, hasonló álmodók titokzatos, szokatlan feljajdulásához, vagy valami lopva járó vad régi nyarak száradt levelét felverő nesze rendszerint olyanféle nyugtalanságot támasztott benne, ami felzavarja lélekbiztonságát s hangokat ver fel benne, mik mintha a mulandó emberi formákba kényszerített őséletnek hangjai lennének.

Igen, ilyenkor nyugtalan az ember, úgy érzi, hogy a fákhoz, a kiáltozó madarakhoz, a leselkedő vadhoz több, sokkal több köze van, mint ahogy emberi hiúsága tanítja neki. No már most, ha puska van hátunkon, kézbe vesszük őt, rátapintunk kakasára, s megnyugoszunk. Ez a hideg cső, ez a leleményes apró csapocska embertársaink segítsége kezünkben.

vélemények a krém egészségéről a pikkelysömörtől hogyan gyógyítottam meg a pikkelysömör gyógyszert

Most jól tudjuk, hogy ők, a többiek mind, akik élnek és meghaltak, velünk vannak, mellénk állnak, s kezünkbe adják sok-sok ravaszságnak, küzdelemnek és szenvedélynek zálogát, a puskát, hogy emberi öntudatunkat, bátorságunkat megerősítsék. Ha pedig véletlenül nincs puska hátunkon, akkor bizony egy kicsit árván érezzük magunkat, s a lelkünk úgy lebeg az erdei titokzatosságokban, mint könnyű toll a szél ölén.

Belsőnk ismeretlen hangjai mindinkább erősebbek lesznek s egy félelmetes, de gyönyörűséges érzés fog el bennünket, mintha szakadékok között vékony ösvényen járnánk. Alig-alig gondolkodunk, inkább mintha a holdkórosság deleje futna át tagjainkon, biztos bizonytalansággal járunk és lelkünk összeolvad a nagy titokzatossággal… Ilyen hosszú erdei utak után, mily jóleső érzéssel ismertem rá az öreg Demeter Ignác erdei lakására.

Először csak egy messzi, vörös-sárga folt volt az egész, aztán kibontakoztak a karcsú, fehér oszlopok, a messzi fényfolt nagy keretté nőtt, mely mögött hívogató, békés és biztos emberi életkép tárult a szem elé.

Adok nektek aranyvesszőt

A kerek asztalon zöld bársony takaró feküdt, rajta a középen virágokkal megrakott váza, egyik oldalon egymásra rakott szivarskatulyák, a másikon likőrös üvegek; mindez csillogott, színeiben megtelt a függőlámpa leömlő, sűrű fényében. És az öreg Demeter Ignác ott ült az asztal mellett nagy bőr karosszékben.

Hosszú ezüstszakáll pihent még mindig domború, széles mellén. Hosszú pipájából néha maradozó füstfelleg szállt a feje fölé, s fénylő, szakadozó gomolygással bomlott fantasztikus alakzatokká. Az öreg így üldögélt hosszú estéken, nyitott ajtó mellett és álmodozott vagy valami olyasfélét csinált, mert csak pipázott, s különben meg se moccant.

Nem volt így ő benne semmi szomorúság, az ember érezte, hogy ennek az ezüstszakállú öregnek így kell ülnie és ha így ül, akkor a legtöbbet teszi, mit csak tenni képes.

Igen, az ő merengésében volt valami a mindentudók, mindent ismerők nyugodt, bölcs mozdulatlanságából, amely annyira önmagától értetődő, hogy a legkisebb mozgás, mintegy szemöldökrándulás például az öreg Zeusnál, ahogy azt a görögök hitték, már földrengésbe, mennydörgésbe és ki tudja, még mibe kerül szegény halandók világának… Tehát az öreg bölcseknek, a szép fehér szakállúaknak nyugodtan ülniök kell, csak akkor megy rendjén a világ s csak élik ők igazi életüket… Legalább így hittem ezt mindig, mikor Náci bácsit láttam az erdei útról nagy karosszékében ülni, s nyugodtan pipázni.

Az öreg csak akkor figyelt fel, mikor a lépcsőn felmentem.

Három-négy órát is elüldögéltünk így, szótlanul. Koccintottunk, én új szivarra gyújtottam, ő megtömte a pipáját. Ijedt, nehézszárnyú lepkék röpködtek a lámpa körül, hol a forró üveghez csapódva, hol a tejszínű ernyőnek ütődve. A fénykör fogta őket, nem volt többé szabadulásuk.

Mikor pólyás volt, akkor is igen jó kisgyerek volt. Megfürösztöttem, és egész délután, míg elvégeztem a munkámat, elaludt. Ha fölébredt is, csak olyan csendes volt, a kezeit nézegette. Volt neki egy szürke lova, vettük neki búcsúba. Aztán beleállította a sárba, aztán akkor rávágott egy nagy kalapáccsal.

Némelyik beleégett a lángba, mások élettelenül hulltak a virágokra, de volt köztük olyan is, mely újra szárnyra kelt. Az ajtón át ki lehetett látni az erdei útra, mely innen egész fehérnek látszott; a tisztás körül emelkedő fákra, melyek a piros domború foltok az arcfotón olyanok voltak, mintha nehéz drágakőből lennének kifaragva, s a fák felett a csillagos égre.

a száj körül vörös foltok kezelése a kezek bőrén vörös foltok hámlanak le

A küszöbön néha megállt egy állat. A szeme egy pillanatig ránk csillogott, veleszületett vörös foltok a bőrön a látogató eliramodott a sötétségbe.

Mi volt? Macska, mókus vagy róka?

Szivárvány alatt, fényes záporokban gyógyultan fürdött az ország. Mi fiatalok, húsz év körüliek, forradalom és művészet megszállottjai, a Szabadság hatalmáért nyújtottuk kezünket, sóvárogtuk a megjövendölt időt, a tej- és mézillatú hazát. Minden hízott, csak mi voltunk soványak: törvényesen a Szabadság fiai, valójában hamupipőkesorsú fiatalok.

Ki tudná megmondani? Vagy dehogy is! Arról meg is feledkeztem, hogy valami ezekben az órákban mindig erősen foglalkoztatott, úgy, hogy az órák percnyi gyorsasággal múltak. Emlékek támadtak fel szemem előtt, gondolatok játsztak fejemben?

Azt igazán nem tudom megmondani. Nyugodt és boldog voltam, mint talán soha életemben, s valahogyan öntudatlanul talán azt is éreztem, hogy soha ily értékes dolgot nem műveltem életemben, mint ezekben az órákban. Persze, azt nem tudnám megmondani, igazán nem, hogy mi foglalkoztatott?

Most, hogy visszagondolok rá, azt kell hinnem, hogy az öreg lelkiállapotából ragadt rám valami, az ő közelsége, az ő szemlélete tett nyugodttá, és szívta fel teljesen egyéniségemet. Lehetséges, ez nagyon lehetséges, mert arra tisztán emlékszem, hogy sohasem foglalkoztam magammal.

Kosztolányi Dezső: Április bolondja

Az ebédlő falán annyi néznivaló kép volt. Szép lányok, asszonyok, öregurak képei. A sarokban meg egy zongora állt, mely előtt egy kis széken nagy zöld selyemkendő feküdt. A szekrényeken öreg edények, vázák álltak sorban, s ami a legkülönösebb, nagy ébenfatartón egy faragatlan, jókora márványdarab feküdt.

Ez a márványdarab az ablaknál úgy volt elhelyezve, mintha valami értékes műtárgy lenne.

Új Művészet augusztus by Új Művészet - Issuu

Hiszen maga a tartója roppant értékes művészi munka volt. Hogyan került erre a tartóra a nyers márványdarab? Ezt igazán nem tudtam megérteni. Kérdezni ilyesmit igazán nem lehetett az öregúrtól.

lotion for pikkelysömör tiszta testösszetétel pikkelysömör vitaminok gyógyszerek

A kérdések nagyon elidegenítették, szinte fagyossá tették őt. Hallgatnom kellett s tűnődnöm a dolgok felett.

Kuncz Aladár: Egy márványdarab | Nyugat | Kézikönyvtár

Egy-egy képnek, ami a falon függött, tudtam még a történetét, mert az öreg úr nem volt mindig szófukar, néha éjfélig is elmesélt. Bizonyára az ő meséin tűnődtem a hallgatag órákban, s a többi rejtély körül játszadozott képzeletem, ami még a szobában volt. Ezt könnyen el tudnám képzelni, bár így szokatlan boldog nyugodtságomnak, miben mellette részem volt, mégsem teljes a magyarázata.

Ezen azonban nem érdemes tovább tűnődni. Boldog óráinkban úgyis sok az üröm. Hogy mikor éljük őket, azt sohase tudjuk, s ha visszagondolunk rájuk, nem értjük egészen, hogy miben állt boldogságunk? Mondom azonban, hogy Náci bácsi nem volt mindig szótalan. De azért nem kell azt hinni, hogy a mesélgető öreg urak fajtájához tartozott. Ő, piros domború foltok az arcfotón egészen különös, gyönyörű öregúr volt. Hatalmas ércből öntött hetvenéves ember, kinek bár vastag szemöldökei voltak, éles s piros domború foltok az arcfotón hidegfényű szemei, s nemesen meghajlott, szigorú orra, mégis nem egyszer mosoly játszadozott az ajkán.

Egész életét az erdőben élte le, ezt nem szabad elfelejteni és sok-sok őse élt már ugyanebben az erdőben. Sok volt benne az erdő bölcsességéből és titokzatosságából.

Most egészen egyedül állt a világon, s mégsem volt soha egyedül. Amikor hallgatott, akkor békében ölelkezett a lelke azokkal, kik egyszer az övéi, hozzátartozói vagy barátai voltak, de mikor megszólalt, a különös mosoly mindig ott volt ajkán, s azt jelentette, hogy valami furcsaságon akadt meg az esze, ami majdnem mindig az élet kétoldalúságát jellemezte, s amit nem lehetett se így, se piros domború foltok az arcfotón eldönteni.

Erről beszélni kellett s mosolyogni hozzá olyanféle mosollyal, mint ahogy a kamaszodó gyerek, ki már alig hisz az angyalban, kérdi édesanyjától, mit hoz az idén az angyalka?

vélemények